Megjegyzés: Nem szoktam AU ficeket írni, de most ez valahogy eszembe jutott és nem tudtam kiverni a fejemből. Szeretettel ajánlom drága exotic barátnőmnek, Märyxnek <3
Évek óta… Hosszú évek óta figyeltem már. A szobám ablakából pont be lehetett látni a nappalijába. Nem volt tökéletes a szög, így legtöbbször csak jobb kézfejét láttam, ujjai könnyedén suhantak felváltva a fekete, s fehér billentyűkön, gyönyörű melódiát csalva elő. Most, tél lévén csukva volt mindkettőnk teraszajtaja, de a nyár alatt már annyiszor hallottam ezeket a dallamokat, hogy önkéntelenül is beleivódtak elmémbe. Bár az előttem fekvő tankönyvre koncentráltam, ujjaim a paplanon jártak, mintha egy láthatatlan zongorán játszanám a dalt. Az ő dalát. Mosoly kúszott arcomra. Nem értem, hogy lehetek ennyire oda valakiért. Hiába vagyunk szomszédok, a köszönésnél tovább még sosem jutottunk. Reggelente összefutunk, amíg kimegy az újságért, de semmi több. Ha nem lenne híres zongorista, a nevét se tudnám...
- Kris... - az apró szó könnyedén szökött ki ajkaimon, elpirulva saját butaságomon bújtam inkább a tankönyvem mögé. Na nem mintha hallaná. Nem mintha érdekelném… Sóhajtva fordultam hátamra. Erős késztetést éreztem, mint mindig, hogy visszagördüljek, és folytassam tökéletességének bámulását, de kényszerítettem magam, hogy hátamon maradjak. Nem is tudom miért áltatom magam. Megszólítani sem merem, nem, hogy randira hívni. Annyi gyönyörű nő fordult már meg a lakásában, ki van zárva, hogy meleg legyen. Mégis, ahogy elnézem játékát, újra és újra látom magam előtt, ahogy kezei mellkasomon zongoráznak végig… Nagyot nyelve fordultam inkább oldalamra.
Évek óta… Már évek óta vagyok szerelmes belé. De érthető okokból ezt titkolom. Nem hiányzik, hogy abban a pár percben, amíg szemtől szembe találkozunk undorral, megvetéssel nézzen rám. Sóhajtva dobáltam könyveim, füzeteim táskámba, már így is késében voltam. Lerohantam a lépcsőn, az ajtót kapkodva csaptam be magam mögött, a kulcsot éppen hogy elfordítva a zárban. Hajamba túrtam, hogy megzabolázzam szana-szét álló tincseim, de gyenge próbálkozásom kudarcba fulladt. Kínosan mosolyogva intettem Krisnek, az isteni, ellenállhatatlan, gyönyörű Krisnek, aki szokásos komor arckifejezésével bólintott felém, mielőtt belemerült volna az aznapi újságba. Mint minden reggel.
Aztán egyszer csak minden megváltozott. Napokig nem láttam se reggelenként, se a nappaliban imádott zongorája előtt. Tudtam, hogy otthon van, éreztem. Éppen ezért vájta az aggodalom belém a karmait. Az elmúlt három évben egyszer sem mulasztotta el a zongorázás. Minden nap, pontban ugyanakkor, leült és csak játszott, van amikor hosszabb van amikor rövidebb ideig. De a kezdés mindig pontos volt. Át akartam menni hozzá, megnézni, hogy jól van-e, de nem volt hozzá elég bátorságom. Ajkaim rágcsáltam amíg a buszra vártam, szemeim a bejárati ajtajára tapadtak. Lábaim vittek volna, de nem engedtem nekik. Muszáj volt bemennem az egyetemre, ma kapom meg a gyakorlatom "alanyát". Gyógytornásznak tanulok, ez az utolsó évem.
Krisről szinte teljesen elfeledkezve lapoztam betegem aktájába. Wu Yi Fan... Több mint ismerős a név, de nem tudtam arcot kapcsolni hozzá. Kár, hogy az ilyen aktákhoz nem készül kép, sokkal egyszerűbb lenne úgy a dolgom. Lassan olvastam el a diagnózist, szám sarkai folyamatosan lefelé görbültek. Szegény fiú... Frontális ütközés áldozata, a jobb kezére szinte teljesen elvesztette a finommotorikai* képességeit. Szóval ezt kellene helyrehoznom. Legalábbis próbálkozni vele... Eléggé súlyosnak tűnik a helyzet, az itt leírtak alapján még egy poharat se tud gond nélkül megfogni, nem hiszem, hogy az én... Hogy bárki képességei elegendőek lennének ahhoz, hogy visszaadjuk a kezét... Alsóajkam rágcsálva ráztam meg a fejem, majd egy lemondó sóhaj kíséretében benyitottam a konzultálásra kijelölt terembe. Már épp bocsánatot kértem volna, amiért megvárakoztattam, amikor tekintetem összeakadt egy nagyon is ismerős szempárral. A mappa, mintha saját életet élne kicsúszott kezeim közül, hangos koppanással ért földet. Ez Kris... Az én Krissem... De mit keres ő...? Nem lehet... Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen rá néznem, de szemem sarkából így is megpillantottam a fehér kötéseket végig a karján... Ez nem történhetett meg. Pont vele nem... Nagyot kellett nyelnem, a torkom egészen kiszáradt. Ő nem szólt semmit, így lehajoltam a mappáért, s közben megpróbáltam összeszedni magam.
- Elnézést, hogy megvárakoztattam. Luhan vagyok, én leszek a gyógytornásza....
Nem mondom, hogy könnyű bánni Krissel. Szeszélyes és csapongó. Olyan igazi művészlélek. Van amikor egész jól tudunk együtt dolgozni, de amikor valami nem úgy sikerül ahogy elvárná, szinte őrjöngeni kezd. Számtalan pohár, bögre, illetve csésze végezte a falhoz, vagy a padlóhoz vágva mert nem tudta olyan stabilan tartani őket ahogy akarta, így inkább erőből, dühből összetörte őket. Aztán persze mindig elvonul a szobájába mondván, hogy egyedüllétre van szüksége. A takarítás persze rám marad, de nem panaszkodom. Nem lehet könnyű neki. Nekem sem az. Akárhányszor megkérdezi, hogy képes lesz e újra zongorázni, szemrebbenés nélkül hazudok neki. A kérdésére egy válaszom van: Nem tudom, minden csak akarat kérdése. Hazudok neki, pedig jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy meg tudom-e tanítani újból írni, vagy hogy képes lesz-e pálcikával enni, kanalat fogni a kezébe a nélkül, hogy a leves kifolyna a fémből keze remegése miatt...
Sokszor ült a zongora előtt és csak bámulja a billentyűket, nekem pedig majd megszakadt a szívem. A csendnél csak az volt rosszabb amikor láttam, hogy bal keze milyen tökéletes kecsességgel siklik a fekete-fehér billentyűk fölött. Egyszer se próbált még meg jobb kezével is hangokat kicsalni az öreg, fekete hangszerből. Aztán egy nap nem bírtam tovább, odaálltam mellé, és megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Kinevetett, de elszánt voltam, remegő jobb kezem a billentyűk fölé emeltem, és elkezdtem játszani. A jobb kezét annak a dalnak, amit a bal kezével már elkezdett. Esetlen voltam, és gyakran félreütöttem, de mindig sikerült kijavítanom magam. A dal végeztével bátorkodtam rámosolyogni, mire ő felállt és szó nélkül otthagyott. Azóta nem nyúltam a zongorához.
Egy hónap... Egy hosszú hónapot töltöttem vele, a legjobb pókerarcomat felöltve. Nem könnyű mindig pozitívnak lenni, főleg, ha ordibálnak az emberrel. Pedig én tényleg mindent megteszek. Eleinte minden kezelés előtt konzultáltam más gyógytornászokkal, de aztán fel lettem világosítva: elég, ha azt teszem amit jónak látok, nem hiszik, hogy egyszerű tárgyak fogásán kívül meg lehet tanítani bármire is... Ez a gondolat amúgy bélyeget nyomott a hangulatomra, nem hiányzott még az is, hogy kiabálni kezdjen. Mint most... Sőt, mostanában tárgyak helyett már engem "hajigált" a falnak. Most is belemászott a személyes terembe, felpasszírozott a falra, hiába fektettem tenyereim mellkasára, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy eltoljam.
- Mégis mondd, hogy legyek képes mindezt mosolyogva elviselni?! Hogy várhatod el ezt tőlem?! Egy semmire se jó nyomorék vagyok! Még az ingemet sem tudom egyedül begombolni! Ki fog majd így foglalkozni velem, ki fog így szeretni?!
- Majd én... - mielőtt nyelvemre haraphattam volna a szavak kicsúsztak. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyeneken gondolkozik... Én még most is úgy tekintettem rá mint ezelőtt. Gyönyörűnek, ellenállhatatlannak láttam, mint eddig... De persze nem terveztem, hogy leleplezem magam, bár lehet, hogy meg se hallotta...
- Xiao Lu...? - hangja bizonytalan, kétségekkel teli... Biztos, hogy hallotta... És most ki fog dobni... Légzésem felgyorsult, pulzusom az egekbe szökött... - Hé, nyugodj le... - bal keze a falról vállamra csúszik. - Mondd csak... komolyan gondoltad? - alsóajkam erősen beharapva néztem fel rá, de tekintetében nem az fogadott, amire számítottam. Az érzelmek kavalkádjából csak egy dolgot tudtam leszűrni: remény... Ez adott elég erőt és bátorságot ahhoz, hogy bólintsak, majd ajkaim elváltak egymástól, hogy szóban is megerősítsem, de erre már nem volt lehetőségem. A fejem halkan koppant a falon, olyan erővel tapasztotta össze ajkaink. Azt hittem elájulok, hirtelen mintha minden levegő kiszaladt volna tüdőmből. A szoba forogni kezdett, de aztán ahogy lehunytam szemeim újra bírtam lélegezni. Így már azt is fel bírtam fogni, hogy konkrétan majdnem ledugja a nyelvét a torkomon... Szájába nyöszörögve próbáltam legjobb tudásom szerint viszonozni ajkai, nyelve játékát, de mellette egy tapasztalatlan kisgyereknek éreztem magam. Pedig a kinézetemmel ellentétben nem vagyok szűz, már jó pár kapcsolaton túl vagyok, fiúval is, lánnyal is vegyesen. Nem tudom mikor indultunk el, és hogy hogy jutottunk el a hálóig, de a következő pillanatban már puha párnák között fekszem, és úgy érzem, hogy ide tartozom. A ruhák közös erőfeszítéseinknek hála lekerültek rólunk, s ahogy meztelen, izmos teste enyémhez simul bennem reked a levegő. Álmodtam már erről, nem is egyszer. De így, hogy meg is történik sokkal intenzívebb az egész. Érzem az illatát, a bőre puhaságát... Ajkai nyakam vonalára hintenek apró csókokat, és én készségesen hajtottam oldalra a fejem, hogy szabad utat engedjek neki. Így legalább valamennyi levegőhöz jutottam. Nem játszadozott sokáig, távolabb hajolt, majd jobb kezével az éjjeliszekrény fiókja felé nyúlt. Akaratlanul is számba haraptam, de a fiókot gond nélkül kihúzta. De a benne való keresés már nem ment ilyen egyszerűen. Pár perc alatt fel is adta, erősen csapott a fiókra mire az hangos csattanással visszacsúszott a helyére.
- Hé, hé, Kris... Wufan, nézz rám... - sérült keze után nyúltam, hogy összefonhassam ujjaink, majd ajkaim elé vonva kézfejét csókot leheltem rá. - Minden rendben, csak lazíts... - oldalamra fordultam, hogy elérjem a fiókot, s belenyúlva kivegyem a szükséges eszközöket. Fél kezemmel könnyedén pattintottam fel a síkosítós tubus tetejét, majd Kris bal kezébe nyomtam belőle. A jobbját még mindig ujjaim fogságában tartva húztam kézfejét fejem mellé, hogy azon támaszkodjon amíg a másikkal felkészít. Innen már minden simán ment. Végig fogtam a kezét, csak addig engedtem el amíg felgörgettem rá az óvszert majd gyorsan újból összefontam ujjaink. Heves természete persze az ágyban is megmutatkozott, de egyszer se volt durva, csak szenvedélyes. Fullasztó csókok, izgató simítások, érintések... És ahogy a csípője mozdul... Pont jó a szög, a tempó... Egyszer már elélveztem, de addig izgatta reszkető, orgazmustól túlérzékeny testemet, hogy újra megtettem, ezúttal vele együtt. Lihegve, zihálva borult rám, izzadtságtól síkos testünk összetapadt, de semmi kincsért nem mozdulnék most meg... Ujjaim hajába bújtak, gyengéden kezdtem fejbőrét cirógatni. Hosszú percekig feküdtünk így némán, aztán Kris legördült rólam, s egy egyszerű mozdulattal kidobta az óvszert az ágy melletti szemetesbe.
- Xiao Lu, gyere, játszunk valamit.
– Mi? Hogy én...? - alig bírtam kinyögni a szavakat.
- Igen te. Gyere... - meztelenségével nem törődve kelt ki az ágyból, én pírtól égő arccal bugyoláltam magam a takaróba, hogy utána botladozzak a nappaliba. Zavartan helyezkedtem mellé a zongoraszékre, rögtön megéreztem sérült kezének gyenge szorítását oldalamon. Átölelt. Ép balját a billentyűk fölé helyezte, kis habozás után kezdett bele egy dalba. Szám sarka mosolyra kunkorodott, ezt akkor játssza, amikor boldog.
- Ezt ismered? – reménykedve pillantott rám, én pedig bólintva érintettem ujjaim a fehér billentyűkhöz. Közel sem gördülök olyan könnyedén tova a hangokon, mint ő, beletelik egy időbe, mire megszületik az összhang játékunk között.
Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam visszaadni Kris jobb kezét. Azt elértem, hogy poharakat, bögréket gond nélkül emeljen meg, remegős, bizonytalan betűkkel még írni is megtanítottam. De soha többé nem volt képes úgy zongorázni, mint régen. Az élet attól fosztotta meg, ami a legfontosabb volt neki. Ezt nem hagyhattam, mivel nekem pedig, ő a legfontosabb. Neki adtam a kezem. Hosszú órákat töltöttünk együtt, összebújva a jól ismert, feketére lakkozott bútordarab előtt, a gyakorlás végére a fenekem elültem, ujjaim görcsbe álltak. De nem érdekelt, mert így legalább újra láthattam azt a mosolyt az arcán, amibe beleszerettem.
*finommotorika = a kéz, az ujjak mozgékonysága, együttműködése.
