Derékba tört boldogság - broken! Key (E/1) x Jonghyun

Megjegyzés: Ezúttal szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy ez a one-shot nem egészen olyan mint amilyeneket írni szoktam. Mind szerkesztésileg, szerkezetileg, mind tartalmilag. Erősen angst, szomorú véggel, valamint Jonghyun a lehető legnagyobb mértékig OOC, egyáltalán nem feltételezek róla ilyesmit, csak valakikre rá kellett illesztenem a történetet, és valamiért ők jutottak eszembe. (A történet először mindenféle név említése nélkül íródott.)

Megfolyt, maga alá tipor, a szuszt is kinyomja belőlem. Szinte érzem a láthatatlan ujjakat nyakam köré fonódni, napról napra erősebb a szorításuk, erősebb a késztetés, hogy megadjam nekik magam. De nem tehetem, ugye? Nem tehetem ezt velünk, a bandával…

Miért? Miért adtál nekem hamis illúziókat? A boldogságom apró gyöngyként nyújtottam feléd, se te könnyedén roppantottad össze erős ujjaiddal. Miért tetted ezt velem? Miért öleltél, csókoltál, szerettél olyan őrült odaadással, ha mégis eldobsz magadtól? Szerettél te egyáltalán? Vagy az is csupán egy jelenet volt az előre kitervelt kis színjátékodból? Lassan, percről percre jobban csavartál az ujjaid köré. míg végül meghajtottam fejem előtted. Büszkeségem félredobva hagytam, hogy magad alá gyűrj, hogy használd a testem, a lelkem, a szívem… Tényleg csak kihasználni akartál? Csak ennyire voltam jó neked? Hogy állatias vágyaidat csillapítsd?

Rájöhettem volna… Annyira nyilvánvaló volt, amikor kielégületlenül magamra hagytál, amikor elfordultál csókjaimtól, amikor megfeszültél egy ártatlan öleléstől. Amikor a többiek előtt rám sem néztél, úgy kerültél mintha leprás lennék. Ha tekintetünk összeakadt mindig üresség bámult vissza rám, pedig tudtam, hogy sajátomban ezer szikraláng pattog, mind azt üzenve, mennyire akarlak, mennyire kellesz, mennyire szeretlek…

Biztonságot kerestem benned, stabil támaszt, hogy túl tudjam élni. Két kézzel kapaszkodtam beléd, hogy magaddal a felszínre ránts a sötétség mélybe taszító hullámai alól. Mégis, mosollyal az arcodon lefejtetted bőröd maró ujjaim, mint egy piócát ráztál le magadról. Értetlenül tekintettem rád, nem tudtam mit rontottam el, te pedig nem voltál hajlandó elárulni. Talán nem nyújtottam eleget? Mindenem odaadtam, de még ez is kevés volt? Ennyire nem jelentettem neked semmit? Ennyire nem számított, hogy mit érzek?

Amikor először megütöttél azt hittem, csak álmodom. Nem tudom min veszekedtünk, de ideges voltál. Nem miattam, a munka miatt, mégis rajtam töltötted ki minden haragod. Mond Jjong, jó érzés volt? Jó érzés volt látni, ahogy fejem oldalra biccen, ahogy ujjaid, tenyered nyoma vörösen égve kirajzolódnak arcomon? Erős pofon volt, még nyakcsigolyám is belereccsent, annyi szerencsém volt, hogy nem az öklöddel adtad. Soha, senki nem ütött még meg azelőtt. Se a szüleim, fegyelmezés céljából, se más… Bár arcom tüzelve csípett, mégsem az fájt legjobban, hogy megtetted. Sokkal jobban mart szívembe, hogy még bocsánatot se kértél. Semmiféle megbánást nem mutatva ragadtad meg felsőm, durván rántottál közel magadhoz, hogy fulladásig csókolj.

Nemcsak boldogságom, testem is törékeny volt. Ezt pedig te ki is használtad. Szex közben… Még mindig fáj így hívni. Szex… Amikor először vetted a bátorságot, hogy hozzám érj hatalmasat szeretkeztünk, s rá napokkal, hetekkel is… Aztán a szenvedély elcsitult, mintha poroltóval oltották volna ki a benned tomboló tüzet. Az előjáték ideje egyre csökkent, arra ment ki az egész, hogy minél hamarabb megdugj. Fáj ezt így utólag bevallani, de már akkor tudtam. Az istenért, volt, hogy meg sem csókoltál! Lefeküdtél velem, szexeltünk, a hátamra vágtál és jól megdugtál, keményen, úgy, hogy fájjon. Az első ilyen alkalom után említetted meg, hogy felizgat, ahogy szenvedek… Aztán kezdtél ütni. Szex közben, a legváratlanabb pillanatokban. Mindig csak annyi erőt raktál bele, hogy csattanjon, fájjon, de nyoma pár óránál tovább ne maradjon. Ujjaid helye arcomon felszívódtak, de állkapcsom ugyan úgy sajgott, sokszor könnyeimmel kellett küszködnöm, hogy szokásos mosolyom fenntartsam. De még ebbe is belementem. Minden vonakodás, tiltakozás nélkül. És tudod miért, te idióta? Mert kibaszottul szerettelek. Jobb volt veled bárhogy, mint nélküled.

Szerettelek? Igen. Múlt időben. Így helyes. Már nem. Többé már nem. Mit érzek most? Megvetést? Talán… Gyűlöletet? Valószínűleg. Undort? Biztosan. El kell fordítanom fejem minden alkalommal, ahogy Taemin derekára kulcsolod ujjaid, hogy birtoklóan közel húzd magadhoz. Pont úgy, mint ahogy velem tetted eleinte. Tudom jól, hogy ugyan azokat az apró, kegyes hazugságokat susogod a fülébe, amikor éjjelenként a matracba döngölöd. Pont, mint engem. A többieket talán még meg tudod téveszteni, de engem nem. Már nem. Átlátok rajtad, és a kisded játékaidon. Elmondhatnám Minnienek, néha kényszert érzek rá, hogy elrántsam tőled, megvédjem a sugárzó mosolyát. Mert egy vadállat vagy, Jjong. Egy érzelmek nélküli állat, aki ha megunta az addigi prédáját, könnyedén félredobja és keres egy újat. Mégis, mosollyal az arcomon nézem, ahogy enyelegtek… Akarom, hogy ő is szenvedjen, hogy később talán osztozhassunk a keserűségben… Önző vagyok? Igen. Tudom jól. Mégsem érzek megbánást. Nem érzek semmit. Gratulálok Jjong, ezt akartad, nem? Birtokolni, játszani velem majd elhajítani, mint egy elnyűtt rongybabát. Megtörtént, igen. És én mindezt hagytam. Ujjaim ökölbe szorulnak, körmeim tenyerem puha bőrébe vájnak.

A fürdőszobai tükörbe nézek, szinte látom nyakam körül az ujjaid, ahogy gégémre nyomást gyakorolsz. Ez nem csak képzelgés, Jjong. Jó, hogy te nem emlékszel, a sárga földig ittad magad. Aztán szeretkezni akartál velem. Én bolond, naiv lélek. Annyira boldog voltam, hogy újra kívánsz, akarsz úgy, mint régen, nem láttam át rajtad. Akkor még nem. Aztán hetekig hordtam különböző sálakat, a nyár kellős közepén. Rémálmaimban még ma is kísért a kép, ahogy felettem térdelsz azzal az elborult tekintettel, ujjaid szorosan vékony nyakam köré kulcsolva. Zokogva könyörögtem neked, minden korty levegőért küzdenem kellett. De te addig szorítottad a nyakam, amíg el nem ájultam. Majdnem megöltél Jjong. Fel tudod ezt fogni? És én hagytam. És újra megengedtem volna, ha úgy szereted a testem, mint akkor, előtte…

Próbáltam visszaadni a kölcsönt Jjong. Térdeltem már fölötted ez éjszaka közepén, amíg te nyugodtan aludtál, kezeimet csak pár centi választotta el nyakad bronzos bőrétől. Kedvem lett volna köré kulcsolni őket, és addig szorítani, amíg nemcsak eszméleted, de életed is elveszted… De nem bírtam megtenni… Annyira gyönyörű voltál, és én még mindig szerettelek. Hiszen nem bántjuk, akit szeretünk, nem…? Álltam már az ágyad melletti létrán, téged figyelve, kezemben a legnagyobb konyhakésünk szorongatva. Tényleg meg akartam tenni. Szíved fölé emeltem a pengét, de nem mertem, nem bírtam lesújtani. Még akkor is szerettelek… Micsoda hülyeség. Szeretni azt, aki testileg, lelkileg megalázott, a szívedet a földbe tiporta.

Igen, pont ez a kés volt az… Szórakozottan emelem fel az éles pengét a porcelán mosdókagyló széléről. Olyan szép, és éles. Egy suhintás, és mindennek vége. Kár, hogy nem vagy itt Jjong, hogy lásd. Biztos tetszene, hisz szereted, ha nekem fáj, nem? Ezért csinálod mindezt, nem? Hogy engem bánts, hogy én szenvedjek. De el kell rontanom az örömöd. Mire hazaértek a fiúkkal, én már nem leszek itt. Nem csak itt, már sehol sem leszek. Mosollyal ajkaimon lépek a kádhoz, leülök mellé, hátam a falnak vetve. Fekete felsőm ujját könyökömig feltűröm, így lógatom be karom a kádba. A többiek nem szeretnek takarítani, őket nem akarom büntetni… Bágyadtan figyelem alkarom fehér bőrét, halványan kirajzolódnak az alatta futó erek. Úgy tűnik, a korábban bevett maroknyi fájdalomcsillapító kezd hatni. Mindig is szép halált akartam. Olyat, ami gyors, és fájdalommentes. Olyat, ami miatt a többiek megsiratnak majd. De igazából… Most csak egy ember könnyeire vágyom. Látod Jjong, nem is olyan nehéz ez… Pedig te mondtad mindig, hogy puhány vagyok. Ahogy lassan, neved kezdőbetűjét karcolom húsomba, egészen kellemes bizsergés fog el. A hátamon fel-le futkos a hideg, kiver a víz… Már nem kellesz Jjong, már nem! Egy határozott, mélyebb vonallal húzom át a J betűt, vérem arcomra fröccsen, ahogy átvágom az ereket. A kés kiesik ujjaim szoros fogásából, fejem a kád peremének koccan. Annyira fáj… Miért hazudok? Mért hazudok magamnak is? Szeretlek, Jjong. Még mindig szeretlek… Zokogva húzom összébb magam. Miért? Miért árultál el? Miért nem volt elég az, amit nyújtani tudtam? Én… Nem akarok még meghalni… Könnyeim fátyolán keresztül pillantok a karomra, majd a kádba… Túl sok a vér… Jjong… Segíts. Gyere és ments meg… Kérlek… Könyörgöm… Gyere és ránts fel a mélyből, a hullámok alól a magasba, hogy szárnyalhassak még egyszer úgy, mint régen… Annyira fáradt vagyok. Aludni akarok. Aludni, örökké.