Pianist - Luhan (E/1) x Kris

Megjegyzés: Nem szoktam AU ficeket írni, de most ez valahogy eszembe jutott és nem tudtam kiverni a fejemből. Szeretettel ajánlom drága exotic barátnőmnek, Märyxnek <3

Évek óta… Hosszú évek óta figyeltem már. A szobám ablakából pont be lehetett látni a nappalijába. Nem volt tökéletes a szög, így legtöbbször csak jobb kézfejét láttam, ujjai könnyedén suhantak felváltva a fekete, s fehér billentyűkön, gyönyörű melódiát csalva elő. Most, tél lévén csukva volt mindkettőnk teraszajtaja, de a nyár alatt már annyiszor hallottam ezeket a dallamokat, hogy önkéntelenül is beleivódtak elmémbe. Bár az előttem fekvő tankönyvre koncentráltam, ujjaim a paplanon jártak, mintha egy láthatatlan zongorán játszanám a dalt. Az ő dalát. Mosoly kúszott arcomra. Nem értem, hogy lehetek ennyire oda valakiért. Hiába vagyunk szomszédok, a köszönésnél tovább még sosem jutottunk. Reggelente összefutunk, amíg kimegy az újságért, de semmi több. Ha nem lenne híres zongorista, a nevét se tudnám...

- Kris...  - az apró szó könnyedén szökött ki ajkaimon, elpirulva saját butaságomon bújtam inkább a tankönyvem mögé. Na nem mintha hallaná. Nem mintha érdekelném… Sóhajtva fordultam hátamra. Erős késztetést éreztem, mint mindig, hogy visszagördüljek, és folytassam tökéletességének bámulását, de kényszerítettem magam, hogy hátamon maradjak. Nem is tudom miért áltatom magam. Megszólítani sem merem, nem, hogy randira hívni. Annyi gyönyörű nő fordult már meg a lakásában, ki van zárva, hogy meleg legyen. Mégis, ahogy elnézem játékát, újra és újra látom magam előtt, ahogy kezei mellkasomon zongoráznak végig… Nagyot nyelve fordultam inkább oldalamra.

Évek óta… Már évek óta vagyok szerelmes belé. De érthető okokból ezt titkolom. Nem hiányzik, hogy abban a pár percben, amíg szemtől szembe találkozunk undorral, megvetéssel nézzen rám. Sóhajtva dobáltam könyveim, füzeteim táskámba, már így is késében voltam. Lerohantam a lépcsőn, az ajtót kapkodva csaptam be magam mögött, a kulcsot éppen hogy elfordítva a zárban. Hajamba túrtam, hogy megzabolázzam szana-szét álló tincseim, de gyenge próbálkozásom kudarcba fulladt. Kínosan mosolyogva intettem Krisnek, az isteni, ellenállhatatlan, gyönyörű Krisnek, aki szokásos komor arckifejezésével bólintott felém, mielőtt belemerült volna az aznapi újságba. Mint minden reggel.

Aztán egyszer csak minden megváltozott. Napokig nem láttam se reggelenként, se a nappaliban imádott zongorája előtt. Tudtam, hogy otthon van, éreztem. Éppen ezért vájta az aggodalom belém a karmait. Az elmúlt három évben egyszer sem mulasztotta el a zongorázás. Minden nap, pontban ugyanakkor, leült és csak játszott, van amikor hosszabb van amikor rövidebb ideig. De a kezdés mindig pontos volt. Át akartam menni hozzá, megnézni, hogy jól van-e, de nem volt hozzá elég bátorságom. Ajkaim rágcsáltam amíg a buszra vártam, szemeim a bejárati ajtajára tapadtak. Lábaim vittek volna, de nem engedtem nekik. Muszáj volt bemennem az egyetemre, ma kapom meg a gyakorlatom "alanyát". Gyógytornásznak tanulok, ez az utolsó évem. 

Krisről szinte teljesen elfeledkezve lapoztam betegem aktájába. Wu Yi Fan... Több mint ismerős a név, de nem tudtam arcot kapcsolni hozzá. Kár, hogy az ilyen aktákhoz nem készül kép, sokkal egyszerűbb lenne úgy a dolgom. Lassan olvastam el a diagnózist, szám sarkai folyamatosan lefelé görbültek. Szegény fiú... Frontális ütközés áldozata, a jobb kezére szinte teljesen elvesztette a finommotorikai* képességeit. Szóval ezt kellene helyrehoznom. Legalábbis próbálkozni vele... Eléggé súlyosnak tűnik a helyzet, az itt leírtak alapján még egy poharat se tud gond nélkül megfogni, nem hiszem, hogy az én... Hogy bárki képességei elegendőek lennének ahhoz, hogy visszaadjuk a kezét... Alsóajkam rágcsálva ráztam meg a fejem, majd egy lemondó sóhaj kíséretében benyitottam a konzultálásra kijelölt terembe. Már épp bocsánatot kértem volna, amiért megvárakoztattam, amikor tekintetem összeakadt egy nagyon is ismerős szempárral. A mappa, mintha saját életet élne kicsúszott kezeim közül, hangos koppanással ért földet. Ez Kris... Az én Krissem... De mit keres ő...? Nem lehet... Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen rá néznem, de szemem sarkából így is megpillantottam a fehér kötéseket végig a karján... Ez nem történhetett meg. Pont vele nem... Nagyot kellett nyelnem, a torkom egészen kiszáradt. Ő nem szólt semmit, így lehajoltam a mappáért, s közben megpróbáltam összeszedni magam.

- Elnézést, hogy megvárakoztattam. Luhan vagyok, én leszek a gyógytornásza....

Nem mondom, hogy könnyű bánni Krissel. Szeszélyes és csapongó. Olyan igazi művészlélek. Van amikor egész jól tudunk együtt dolgozni, de amikor valami nem úgy sikerül ahogy elvárná, szinte őrjöngeni kezd. Számtalan pohár, bögre, illetve csésze végezte a falhoz, vagy a padlóhoz vágva mert nem tudta olyan stabilan tartani őket ahogy akarta, így inkább erőből, dühből összetörte őket. Aztán persze mindig elvonul a szobájába mondván, hogy egyedüllétre van szüksége. A takarítás persze rám marad, de nem panaszkodom. Nem lehet könnyű neki. Nekem sem az. Akárhányszor megkérdezi, hogy képes lesz e újra zongorázni, szemrebbenés nélkül hazudok neki. A kérdésére egy válaszom van: Nem tudom, minden csak akarat kérdése. Hazudok neki, pedig jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy meg tudom-e tanítani újból írni, vagy hogy képes lesz-e pálcikával enni, kanalat fogni a kezébe a nélkül, hogy a leves kifolyna a fémből keze remegése miatt...

Sokszor ült a zongora előtt és csak bámulja a billentyűket, nekem pedig majd megszakadt a szívem. A csendnél csak az volt rosszabb amikor láttam, hogy bal keze milyen tökéletes kecsességgel siklik a fekete-fehér billentyűk fölött. Egyszer se próbált még meg jobb kezével is hangokat kicsalni az öreg, fekete hangszerből. Aztán egy nap nem bírtam tovább, odaálltam mellé, és megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Kinevetett, de elszánt voltam, remegő jobb kezem a billentyűk fölé emeltem, és elkezdtem játszani. A jobb kezét annak a dalnak, amit a bal kezével már elkezdett. Esetlen voltam, és gyakran félreütöttem, de mindig sikerült kijavítanom magam. A dal végeztével bátorkodtam rámosolyogni, mire ő felállt és szó nélkül otthagyott. Azóta nem nyúltam a zongorához.

Egy hónap... Egy hosszú hónapot töltöttem vele, a legjobb pókerarcomat felöltve. Nem könnyű mindig pozitívnak lenni, főleg, ha ordibálnak az emberrel. Pedig én tényleg mindent megteszek. Eleinte minden kezelés előtt konzultáltam más gyógytornászokkal, de aztán fel lettem világosítva: elég, ha azt teszem amit jónak látok, nem hiszik, hogy egyszerű tárgyak fogásán kívül meg lehet tanítani bármire is... Ez a gondolat amúgy bélyeget nyomott a hangulatomra, nem hiányzott még az is, hogy kiabálni kezdjen. Mint most... Sőt, mostanában tárgyak helyett már engem "hajigált" a falnak. Most is belemászott a személyes terembe, felpasszírozott a falra, hiába fektettem tenyereim mellkasára, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy eltoljam. 

- Mégis mondd, hogy legyek képes mindezt mosolyogva elviselni?! Hogy várhatod el ezt tőlem?! Egy semmire se jó nyomorék vagyok! Még az ingemet sem tudom egyedül begombolni! Ki fog majd így foglalkozni velem, ki fog így szeretni?!

- Majd én... - mielőtt nyelvemre haraphattam volna a szavak kicsúsztak. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyeneken gondolkozik... Én még most is úgy tekintettem rá mint ezelőtt. Gyönyörűnek, ellenállhatatlannak láttam, mint eddig... De persze nem terveztem, hogy leleplezem magam, bár lehet, hogy meg se hallotta...

- Xiao Lu...? - hangja bizonytalan, kétségekkel teli... Biztos, hogy hallotta... És most ki fog dobni... Légzésem felgyorsult, pulzusom az egekbe szökött... - Hé, nyugodj le... - bal keze a falról vállamra csúszik. - Mondd csak... komolyan gondoltad? - alsóajkam erősen beharapva néztem fel rá, de tekintetében nem az fogadott, amire számítottam. Az érzelmek kavalkádjából csak egy dolgot tudtam leszűrni: remény... Ez adott elég erőt és bátorságot ahhoz, hogy bólintsak, majd ajkaim elváltak egymástól, hogy szóban is megerősítsem, de erre már nem volt lehetőségem. A fejem halkan koppant a falon, olyan erővel tapasztotta össze ajkaink. Azt hittem elájulok, hirtelen mintha minden levegő kiszaladt volna tüdőmből. A szoba forogni kezdett, de aztán ahogy lehunytam szemeim újra bírtam lélegezni. Így már azt is fel bírtam fogni, hogy konkrétan majdnem ledugja a nyelvét a torkomon... Szájába nyöszörögve próbáltam legjobb tudásom szerint viszonozni ajkai, nyelve játékát, de mellette egy tapasztalatlan kisgyereknek éreztem magam. Pedig a kinézetemmel ellentétben nem vagyok szűz, már jó pár kapcsolaton túl vagyok, fiúval is, lánnyal is vegyesen. Nem tudom mikor indultunk el, és hogy hogy jutottunk el a hálóig, de a következő pillanatban már puha párnák között fekszem, és úgy érzem, hogy ide tartozom. A ruhák közös erőfeszítéseinknek hála lekerültek rólunk, s ahogy meztelen, izmos teste enyémhez simul bennem reked a levegő. Álmodtam már erről, nem is egyszer. De így, hogy meg is történik sokkal intenzívebb az egész. Érzem az illatát, a bőre puhaságát... Ajkai nyakam vonalára hintenek apró csókokat, és én készségesen hajtottam oldalra a fejem, hogy szabad utat engedjek neki. Így legalább valamennyi levegőhöz jutottam. Nem játszadozott sokáig, távolabb hajolt, majd jobb kezével az éjjeliszekrény fiókja felé nyúlt. Akaratlanul is számba haraptam, de a fiókot gond nélkül kihúzta. De a benne való keresés már nem ment ilyen egyszerűen. Pár perc alatt fel is adta, erősen csapott a fiókra mire az hangos csattanással visszacsúszott a helyére.

- Hé, hé, Kris... Wufan, nézz rám... - sérült keze után nyúltam, hogy összefonhassam ujjaink, majd ajkaim elé vonva kézfejét csókot leheltem rá. - Minden rendben, csak lazíts... - oldalamra fordultam, hogy elérjem a fiókot, s belenyúlva kivegyem a szükséges eszközöket. Fél kezemmel könnyedén pattintottam fel a síkosítós tubus tetejét, majd Kris bal kezébe nyomtam belőle. A jobbját még mindig ujjaim fogságában tartva húztam kézfejét fejem mellé, hogy azon támaszkodjon amíg a másikkal felkészít. Innen már minden simán ment. Végig fogtam a kezét, csak addig engedtem el amíg felgörgettem rá az óvszert majd gyorsan újból összefontam ujjaink. Heves természete persze az ágyban is megmutatkozott, de egyszer se volt durva, csak szenvedélyes. Fullasztó csókok, izgató simítások, érintések... És ahogy a csípője mozdul... Pont jó a szög, a tempó... Egyszer már elélveztem, de addig izgatta reszkető, orgazmustól túlérzékeny testemet, hogy újra megtettem, ezúttal vele együtt. Lihegve, zihálva borult rám, izzadtságtól síkos testünk összetapadt, de semmi kincsért nem mozdulnék most meg... Ujjaim hajába bújtak, gyengéden kezdtem fejbőrét cirógatni. Hosszú percekig feküdtünk így némán, aztán Kris legördült rólam, s egy egyszerű mozdulattal kidobta az óvszert az ágy melletti szemetesbe. 

-  Xiao Lu, gyere, játszunk valamit. 

– Mi? Hogy én...? - alig bírtam kinyögni a szavakat.

- Igen te. Gyere... -  meztelenségével nem törődve kelt ki az ágyból, én pírtól égő arccal bugyoláltam magam a takaróba, hogy utána botladozzak a nappaliba. Zavartan helyezkedtem mellé a zongoraszékre, rögtön megéreztem sérült kezének gyenge szorítását oldalamon. Átölelt. Ép balját a billentyűk fölé helyezte, kis habozás után kezdett bele egy dalba. Szám sarka mosolyra kunkorodott, ezt akkor játssza, amikor boldog.

- Ezt ismered? – reménykedve pillantott rám, én pedig bólintva érintettem ujjaim a fehér billentyűkhöz. Közel sem gördülök olyan könnyedén tova a hangokon, mint ő, beletelik egy időbe, mire megszületik az összhang játékunk között.

Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam visszaadni Kris jobb kezét. Azt elértem, hogy poharakat, bögréket gond nélkül emeljen meg, remegős, bizonytalan betűkkel még írni is megtanítottam. De soha többé nem volt képes úgy zongorázni, mint régen. Az élet attól fosztotta meg, ami a legfontosabb volt neki. Ezt nem hagyhattam, mivel nekem pedig, ő a legfontosabb. Neki adtam a kezem. Hosszú órákat töltöttünk együtt, összebújva a jól ismert, feketére lakkozott bútordarab előtt, a gyakorlás végére a fenekem elültem, ujjaim görcsbe álltak. De nem érdekelt, mert így legalább újra láthattam azt a mosolyt az arcán, amibe beleszerettem.

*finommotorika = a kéz, az ujjak mozgékonysága, együttműködése.

Can't take my eyes off you... - Minho x Taemin

Megjegyzés: Ismét külső szemszögből íródott fic.

Minhonak mindig is feltűnt, hogy Taemin bámulja. Ha csak a szeme sarkából is, de tekintete folyton az idősebb felé kacsintgatott. Amikor nyertek valamit a maknae ragyogó szemei mindig az övéit kereste, fotózások közben az ő tekintetük akadt össze először. Tőle kért segítséget, ha problémája volt, még akkor is, ha a többiek jobb tanácsot tudtak volna adni. Eleinte magányos éjszakáin Jonghyunnal bújt össze, de hamar bekérte magát Minho mellé is.

Ha akart valamit, szintén a rapperhez fordult. Átölelte az idősebb karját, nagy szemekkel bámult fel rá, miközben már-már idegesítően magas hangon sipítozott a szerencsétlen végtagot rángatva. Minho bárki mást lecsapott volna, mint egy idegesítő, feje körül röpködő legyet, de Taeminben volt valami, ami annyira bájossá varázsolta az egészet, hogy előbb-utóbb – leginkább előbb – azon vette magát, hogy megteszi, amit a fiatalabb kért. Egy ilyen alkalom volt ez is.

- Hyung~~~ - a szükségesnél magasabb oktávban szólalt meg Taemin hangja, mint valami tinilány vetette rá magát Minho bal karjára, szorosan mellkasához ölelve a végtagot. Kikerekítette szemeit, sűrűn pislogott lányosan hosszú szempillái mögül.

- Mit akarsz már megint? – Minho fáradt sóhajjal masszírozta meg szabad kezével orrnyergét. Hosszú napot tudhattak maguk mögött, csupán pár perce érkeztek haza az SM épületéből. Reggel fotózáson voltak aztán pedig az új combackszám táncával gyötörték magukat. Az idő annyira összemosódott, hogy csak akkor vették észre mennyire bent jártak már az estében, amikor menedzserük bekopogott hozzájuk.

- Forrócsokit. – ajkai aranyos kis mosolyra húzódtak.

- Kérd meg Kibumot, hogy csináljon, úgyis a konyhában van. – Minho megpróbálta lerázni magáról, de ezzel csak annyit ért el, hogy a fiatalabb még erősebben szorította karját.

- De az nem ugyan az. – szomorúan lebiggyesztette ajkait, kissé csücsörített közben, ezzel Minho figyelmét szájára vonva. – Ki akarok menni, sétálni a parkban és közben a csillagokat nézni.

- Minnie, fáradt vagyok. – előbbi kijelentét megerősítve elnyomott tenyerével egy ásítást.

- Légy szi’ ~~~ - hangja még az előbbinél is magasabb régiókba szökött.

- Rendben. – Minho végül beleegyezett, így elkerülte, hogy még nagyobb fejfájást kapjon.

Csendben sétáltak egymás mellett az utcán, Minho dzsekije zsebébe süllyesztette kesztyűs kezeit, lehelete fehér felhőket rajzolt arca elé. Taemin aprókat kortyolt a kezeiben tartott papírpohárból, szeme sarkából újra és újra Minho felé pillantott. Átfagyott ujjait szorosan fonta az apró pohár köré, a másik kabátjában hagyta a kesztyűjét. Pár korttyal később a forró italnak nyoma sem volt, a barna csésze a legközelebbi szemetesben végezte. Néhány perc múlva Taemin kezdte megérezni az éjszakai fagyos levegőt. A forrócsokinak köszönhetően belsője átmelegedett, de most rohamosan kezdett kiszökni minden hő testéből, pulóvere lógós ujján befújt a késő esti szél, hideg ujjakkal végigcirógatva vékony felsőjén keresztül bőrét. Tenyereit fázósan dörzsölte össze, rájuk lehelt, hátha ezzel sikerül egy kis melegséget visszacsempészni elfagyott végtagjaiba.

- Fázol Minnie? – miután Minho száján kicsúsztak a szavak meg is bánta, ennél egyértelműbb kérdést nem is tehetett volna fel.

- Csak egy kicsit… - füllentett, de még nem akarta, hogy vissza menjenek. Most, így jobban belegondolva ez egészen olyan, mint egy randi. A maknae ajkai széles mosolyra húzódtak, szerencse, hogy a szél és a hideg már korábban pirosra csípte arcát, így nem látszott, hogy elpirult.

- Tessék. – Taemin nagyokat pislogott az elé tartott kesztyű láttán, mielőtt nagyot nyelve elfogadta és felügyeskedte átfagyott jobb kezére. Amíg ezzel a művelettel volt elfoglalva Minho feljebb húzta a nyaka köré csavart sálat, meleg ujjai a fiatalabb arcához simultak a mozdulat közben.

- Hol a másik fele? – kérdőn pillantott a rapperre, mire az csak egy szégyenlős félmosolyt ejtett.

- Az nekem is kell… - motyogta mielőtt félszegen megragadta volna Taemin csupasz, reszkető kezét az övével. Hosszú ujjak ölelték át egymást, ahol tenyerük összeért kellemes szikrák indultak meg mindkettőjük testébe. Minho zavartan félre nézett, az út mentén sorakozó fákat, vagy a csillagos eget bámulta a helyett, hogy szemkontaktust teremtett volna. Taemin mély, kislányos zavarában megpróbált sálja mögé bújni, egészen orráig felhúzta azt, fejét kissé előrebiccentve kérte haja segítségét, hogy minél jobban takarásban legyen a másik szeme elől. A rapper ajkai elválltak egymástól, már javasolni akarta, hogy menjenek haza, amikor a maknae megrántotta összefonódott kezeiket.

- Minho, Minho! Nézd, nézd! Óriáskerék! Menjünk fel! – izgatottan mutogatott egy irányba, s az idősebb véleményét meg se kérdezve kezdett rohanni az építmény felé. Minhonak koncentrálnia kellett, hogy ne bukjon fel saját lábaiban, megpróbált minél jobban lépést tartani a megvadult maknaeval. Miután a tempójuk szinkronba jött, a rapper megengedett magának egy mosolyt. Ez annyira Minniere vall. Kuncogva hagyta, hogy berángassák a csekély hosszúságú sorba. Majdnem éjfél lévén alig pár fiatal pár lézengett a kerék körül, mind egy kis romantikára, összebújásra vágytak, amíg a város fényeit csodálják. Minho megcsóválta fejét, annyira nem érezte magát idevalónak. Bár nem volt sokkal idősebb a másiknál, úgy érezte, hogy már kinőtt az ilyenekből. Kisiskolások járnak együtt óriáskerekezni. Sóhajtva pillantott le társára, mire egyből újabb mosoly szökött arcára, elfeledte előző gondolatait. Taemin azokkal a hatalmas, csillogó szemekkel bámult felfelé, szája ábrándos mosolyra kunkorodott.

Bejutottak a kabinba, egy darabig csendben ültek egymással szemben, egyikőjük se tudta mit mondjon, hogy reagálja le a helyzetet. Végül a kerék megindult, ahogy egyre feljebb emelkedtek Taemin figyelme úgy kalandozott el Minho arcáról a külvilág felé. Már majdnem a tetején jártak, amikor felpattant, az üvegfalra tenyerelve nyomta hozzá arcát a hideg felületnek. Seoul fényei ezernyi csillagként ragyogtak odalent, egészen mássá festve a rideg betontömböket.

- Olyan gyönyörű… - Minnie átszellemülten súgta a szavakat, leheletétől bepárásodott a vastag üveg.

- Igen, az… - összerezzent, ahogy Minho hangja közvetlenül mögüle szólalt meg, nagyobb tenyerek simultak övéi fölé, mielőtt ujjaik újra egymásra találva összekapaszkodtak. Minho állát a fiatalabb keskeny vállaira helyezte, arcuk pillanatokra összesimult. Taemin légzése felgyorsult, kicsi szíve eszeveszett tempóban verte bordái kerítését. A kabin fényeinek köszönhetően szinte tisztán látta tükörképüket a kabin falán.

- Minnie, én… - Minho halk mondatát félbeszakította az óriáskerék vas szerelvényeinek hangos nyikorgása, pillanatok alatt borult sötétség a városra.

- M-minho, mi történt? – Taemin vékony hangjában hallható volt az emelkedő pánik, teste gyengéden megremegett, biztonságot keresve törleszkedett a másik mellkasának hátával.

- Nyugodj meg Minnie, csak elment az áram. Mostanában gyakran előfordul. – a fiatalabb kínosan felnevetett, tekintetét a csillagos égre függesztette.

- Nézd Minho, egy hullócsillag. Kívánjunk valamit~ - kuncogva hunyta le a szemét, mire társa is ugyan így tett. Már rég nem hitt az ilyenekben, de a fiatalabb kedvéért bármit megtenne. Minnie zavartan bontotta fel ujjaik kötelékét, de csak azért, hogy megfordulva szembe kerüljön a rapperrel.

- Mit kívántál? – Minho, bár értelme nem volt, suttogott, mentolos lehelete Taemin arcára, ajkaira csapódott.

- Nem mondhatom el, mert úgy nem teljesül. – enyhén lebiggyesztette ajkait, majd bólintott, ezzel nyomatékot adva szavainak.

- Ugyan már Minnie… Kérlek. Aztán én is elmondom az enyém. – a fiatalabb végül hezitálva, de bólintott, arcára rózsás pír kúszott, amíg kinyögte a szavakat.

- Azt… Azt kívántam, hogy… bár… bárcsak megcsókolnál. – zavartan lesütötte szemeit, hosszú szempillák ölelték át egymást, árnyékot rajzolva arcára. Rövid csend keletkezett kettőjük között, Taemin már ott tartott, hogy elsüllyed szégyenében amikor Minho kuncogása szelte át a levegőt. A maknae érdeklődve kapta föl fejét, sűrűt pislogva bámult Minho szemeibe.

- Az jó. Én azt kívántam, hogy bárcsak hagynád, hogy megcsókoljalak. – Taemin arca szinte tűzzel gyulladt lángba, ahogy az idősebb közelebb hajolt. Puha ajkak súrolták egymást, nyelvek kértek bebocsátást, majd megkapva azt feltérképezték szájuk forró barlangjait. Minho gyengéden az üveglaphoz nyomta Taemint, összefonódva álltak, amíg a város újra ragyogó fényekbe nem borult, s minden érzéküket betöltötte a mentolos csokoládé íze.

Testmeleg - Onew x Key

Megjegyzés: kivételesen külső szemszögből íródott történet.

Onew szája szegletében apró mosollyal lapozott a combjain fekvő könyvben. Órák óta gyűrte már a lapokat, teljesen belefeledkezett a történetbe. Szemeit még mindig a fakó lapokon tartva kinyújtotta törökülésből az egyik lábát, majd a másikat is, lelógatva őket az alacsony asztal széléről, amin ült, ezzel is próbálva megakadályozni a zsibbadást. Volt, hogy egy kis csendre, magányra, nyugalomra vágyott, és ezt legkönnyebben itt, a nappaliban kaphatta meg. Pont mint most, kiszorult a hálóból, mivel a nagy zajban még a saját gondolatait sem hallotta. Újabb lapot fordított a másik oldalára, szinte falta a sorokat. A főhős éppen egy mérges hóviharba keveredett a semmi közepén, úgy látszott, nincs kiút… Jinki megborzongott, tarkóján felálltak az apró szőrszálak, mintha ő is érezte volna a hideg fuvallatot. Aprót rázott fején, mire szemüvege kissé lentebb csúszott. Mutató ujját használva tolta vissza a vékony keretet helyére mielőtt újra teljes figyelmét a történetnek szentelte.

Észre se vette, hogy valaki hideg szellőt hozva magával belépett az apartman ajtaján. Kibum lerúgta csizmáit majd lábával szépen egymás mellé igazgatta őket. A rend a lelke mindennek. Kis mosoly szökött szája szegletébe, amíg leporolta a kósza hópelyheket kabátjáról. Kezeit fázósan összedörzsölve indult a gardróbszoba felé, már megint elfelejtett kesztyűt vinni. Félúton viszont megtorpant a folyosón. Halvány fény szűrődött ki a nappaliból, óvatosan kukucskált be, bár tudta jól, hogy ki birtokolja a termet. Csak egy valaki tud ilyen csendben lenni. Az apró mosoly vigyorrá szélesedett, ahogy Key bandatársa mögé lopózott. Feltérdelt az alacsony falapra mielőtt rávetette volna magát az idősebb fiúra.

- Hyung~~ - Onew tüdejében rekedt a levegő, összerezzent, ijedtében még a könyvet is eldobta, ami tompa puffanással ért földet a szőnyegen.

- Uram Atyám, Kibum, a szívbajt hoztad rám… - bordáit hevesen dörömbölő szíve fölé helyezte kezét, próbálta lassan, egyenletesen venni a levegőt. Key kuncogása, mint apró csilingelő csengők visszhangoztak fülében.

- Nem is tudtam, hogy ennyire nyuszi vagy, hyung~ - a tiszteletteljes jelző ezúttal gúnyos éllel csúszott ki a fiatalabb szájából, de Onew tudta jól, hogy csak az agyát akarja húzni vele. Jó leaderként ismerte már a banda tagjait, talán jobban is, mint szerette volna. Sóhajtva mosolyodott el, és lehajolt a földre ejtett kötetért.

- Ugyan Bummie, csak nem számítottam rád. – a fiatalabb elhúzta száját, utálta, ha éreztetik a korát. Átölelte a másik derekát, fejét annak csupasz nyakába fúrta, mire Jinki megborzongott, de nem szólt érte. Key átfagyott bőre lassan melegedett, hosszú óráknak tűnő percek teltek el, mire távolabb húzódott. Ennyi idő éppen elég volt Onewnak, hogy a történet újra magával ragadja, beszippantsa mint egy lefolyó. Kibum mérgesen fújt egyet, majd az asztalról lemászva az idősebb lábai között helyezkedett el a földön. Hátát a falap szélének vetette, s ördögi mosollyal nyúlt el a távirányítóért. Bekapcsolta a tv-t, az egyik zenecsatornára váltott és pont olyan hangerőre állította, hogy az a másiknak már zavaró legyen. Jinki pár percig némán tűrt, próbált koncentrálni, de újra és újra kibillent a hipnózis-szerű állapotból, amibe olvasás közben kerülni szokott.

- Kibum, muszáj ezt? – a fiatalabb felpillantott hyungjára, szemeit kiskutya módon kikerekítette. Látta, hogy Onew tekintete bejárta arcát, majd enyhén szétnyitott ajkain állapodott meg. Key szája sarka megrándult, de erőt vett magán és nem vigyorodott el, inkább kidugta apró rózsaszín nyelvét, és végignyalt kiszáradt, enyhén cserepes ajkain. Jinki nagyot nyelt, ádámcsutkája izgatóan ugrott fel majd csúszott vissza le.

- Nem értem miről beszélsz. – ezúttal megengedett magának egy halvány mosolyt, egy olyat, aminek a másik sosem tudott ellenállni. Onew egyik kezébe helyezte a könyvet, hátát domborítva hajolt lejjebb, hogy ajkaik puhán összeérjenek. Ismerős izgalom cikázott végig a fiatalabb gerincén, arra késztette, hogy kiegyenesedjen ültében, törleszkedve az érintéshez. Már éppen megnyitotta volna ajkait a másik kutakodó nyelvének, mikor az felegyenesedve megszakította az érintést.

- Már csak pár oldal van hátra Bummie, ezt már kibírod. – Key ingerülten horkantott, kikapta a könyvet Jinki gyenge fogásából.

- Mi olyan érdekes ebben…? – felcsapta a könyvet, véletlenszerűen olvasott bele egy-egy oldalba. Az események egy nagy, értetlen kavalkádot alkottak elméjében, összehúzott szemöldökkel próbált valami értelmet kihámozni a kuszaságból.

- Ez hülyeség. – megfeledkezve magáról, szusszanva dobta hátra válla fölött a kötetet, nem számítva arra, hogy a másik érdeklődve hajolt fölé. Jinki elmormolt egy fél-káromkodást, ahogy a súlyos könyv gerince homlokának csapódott. Majdnem lefordult az asztalról, de sikerült megragadnia a szélét, így ülve maradt.

- Bakker, Jinki, sajnálom, nem akartam! – Key gyorsan térdelt fel, a másik felé fordult, hogy szemügyre vegye az idősebb homlokán kialakulni látszó púpot.

- Sajnálom. – amíg Onew a könnyeivel küszködött Kibum felállt, gyengéd puszit hintett a vörösödő bőrre, szemüvegét lehúzva orráról kezdte beborítani pillekönnyű csókjaival az egyre pirosodó arcot.

- Bummie… A többiek a hálóban vannak… - Key zavartalanul letekerte színes csíkos, kötött sálját, majd fél kézzel pattintotta ki kabátja gombjait.

- A háló messze van. – egyik térdét behelyezte az idősebb lábai közé, az asztalra térdelve késztette Onewt, hogy hátradőljön a falapon. A kabát hamar lecsúszott Key keskeny vállairól, a földre került a sál mellé.

- M-mégis mit csinálsz? – Kibum fölé hajolva simult közel hozzá, még mindig hideg kezei utat találtak Jinki vékony anyagú felsője alá. Az idősebb kellemetlenül felszisszent, ahogy jeges ujjak érték kellemesen meleg bőrét.

- Felmelegedek. Jinki, fázom… - Kibum hangja szinte dorombolt fülében mielőtt az említett testrészt kissé éles fogak rabul nem ejtették.

- Meg fognak hallani… - Key fél kezével tapogatta ki a távirányítót, maga mögé mutatva vette feljebb a tv-n a hangerőt.

Bocsánat kérés - Nichkhun (E/1) x Wooyoung

Tisztán emlékszem, amikor először találkoztam veled. Beléptél a próbaterem ajtaján és mágnesként vontad magadra a tekintetem. Minden mozdulatodat figyelemmel kísértem, nem tettél olyan lépést, amiről ne tudtam volna. Ekkor bántam meg, hogy nem kezdtem el korábban koreaiul tanulni. A heti egy-két óra, ami belefért az időmbe édeskevés volt, Taecyeon pedig nem volt hajlandó tanítani. Akkor még nem értettem miért jobb érzés téged ölelni, mint a többieket vagy, hogy miért érzek féltékenységet, amikor a buszban nem mellém ültél. Pedig nem hibáztathattalak, még beszélni se tudtam veled. Te angolul, én meg koreaiul nem tudtam. Egy szakadék tátongott közöttünk, amire egyedül nem tudtam hidat építeni. Habár te eleinte még nem is, a rajongóik segítségemre voltak. Hogy is hívnak minket együtt? Khunyoung?

Talán akkor jöttem rá, amikor a You’re beautiful paródiáját forgattuk. Amikor a csókjelent nem nekem, hanem Junhonak jutott azt hittem felrobbanok. Legszívesebben megfojtottam volna Junhot egy kanál vízben. De azért… Az se volt rossz, amikor együtt kellett „aludnunk”. Nem tudod mennyire boldoggá tett, amikor napokkal később bebújtál mellém az ágyba, hogy nem tudsz aludni. Azóta is mindig megteszed, és ez mindig mosolyt csal az arcomra.

Egy ilyen alkalommal loptam tőled az első csókot. Észre se vetted. Az oldaladon feküdtél, halkan szuszogtál kissé szétnyitott ajkakkal. Annyira csábító volt, meg akartam tudni, hogy valóban ugyan olyan édesek és puhák-e mint amilyennek látszanak. Közel hajoltam szádhoz, pár másodpercig egymás szájából vettünk levegőt, majd gyengéden összenyomtam ajkainkat. Éppen csak belenyaltam forró szádba, máris elhúzódtam. Nem mertem tovább tartani a bűnös, mennyei érintést, féltem, hogyha felébredsz, eltaszítasz magadtól. De ugyan úgy szuszogtál tovább, csupán ajkaid húzódtak halvány mosolyra.

Amikor először rendesen megcsókoltalak sokat ittam. Mondhatni részeg voltam, de így is emlékszem mindenre. Ma is szemem előtt van ijedt arcod, ahogy bekerítettelek egy sarokba, hogy végre fulladásig csókoljalak. Ajkaid édes, eper íze keveredett számban a kesernyés alkohollal, de nem számított. Akkor semmi sem számított, csak te meg én, meg az, ahogyan forrón visszacsókoltál. A falhoz nyomtalak, fejed koppant, ahogy találkozott a kemény felülettel, de nem zavart. Minden, amit akartam fulladásig csókolni, falni, habzsolni ajkaid. Kezeim fel-le futottak oldaladon majd derekad körül találtak megnyugvást. Amikor végül kényszerítettem magam, hogy elhúzódjak tőled felsőmbe markolva rántottál vissza. Ezután hosszú perceket töltöttünk éjszakánként az ágyamban, teljesen egymásba gabalyodva.

Arra is emlékszem, amikor először nekem adtad magad. Annyira gyönyörű voltál, magamba ittam tested minden vonalát, sóhajaid, nyögésed hangjait. Tökéletesen illettél alám, combjaid hibátlanul simultak csípőmre, mintha csak arra teremtettek volna, hogy az enyém légy. Még mindig így gondolom. Egymásnak lettünk teremtve, és ezen semmi sem változtathat. Tudom, ez nyálasan romantikusnak hangzik, de nem tehetek róla. Ezt érzem. Még akkor is, ha sokat veszekszünk, tudom jól, hogy mindig visszatérsz hozzám. Hiszen olyan boldog voltál, amikor először mondtam, hogy szeretlek. Te vagy a mindenem Wooyoung, s ha kell, ezt mától újra meg újra elmondom, ha szükséges, a nap minden percében.

Tudom jól, most haragszol rám, pedig nem szándékosan kiabáltam veled. De megértem, hogy nem akarsz most látni egy darabig. Ronda dolgokat vágtam a fejedhez, pedig nem érdemelted ki őket. Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben, Wooyoung. Ha kellene még az idol életet is elcserélném érted. Sajnálom, hogy egy idióta vagyok, aki inkább elrejti a félelmeit és bántja azt. aki a legtöbbet jelenti neki, mint, hogy egyszerűen kimondja amit gondol.

Sajnálom, nem lehet elégszer elmondani. Csak remélni tudom, hogy jóvá tudom tenni, amikor visszajössz hozzám. Mert ugye visszajössz? Belehalok, ha nem. Kérlek, édes… Csak még egyszer bocsáss meg nekem.

Kérlek.

Könyörgöm.

Szeretlek.

Mindig.

Örökre.


Sóhajtva hajtom össze a papírt négy részre, mielőtt íróasztalomtól felállva Wooyoung szobája felé venném az irányt. Persze csak Junho van bent, szúrós szemekkel bámul felém. Lesütöm tekintetem, némán helyezem el a papírt Wooyoung párnáján.

- Ezt most jól elcseszted, tudod? – nem válaszolok, csak némán visszazárkózom a szobámba. Aztán takarodónál résnyire nyitom az ajtót, így fekszem le aludni, remélve, hogy ma éjjel is mellém bújik, és én átölelem, s a fülébe suttogom, hogy mennyire hálás vagyok, hogy van nekem.

Derékba tört boldogság - broken! Key (E/1) x Jonghyun

Megjegyzés: Ezúttal szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy ez a one-shot nem egészen olyan mint amilyeneket írni szoktam. Mind szerkesztésileg, szerkezetileg, mind tartalmilag. Erősen angst, szomorú véggel, valamint Jonghyun a lehető legnagyobb mértékig OOC, egyáltalán nem feltételezek róla ilyesmit, csak valakikre rá kellett illesztenem a történetet, és valamiért ők jutottak eszembe. (A történet először mindenféle név említése nélkül íródott.)

Megfolyt, maga alá tipor, a szuszt is kinyomja belőlem. Szinte érzem a láthatatlan ujjakat nyakam köré fonódni, napról napra erősebb a szorításuk, erősebb a késztetés, hogy megadjam nekik magam. De nem tehetem, ugye? Nem tehetem ezt velünk, a bandával…

Miért? Miért adtál nekem hamis illúziókat? A boldogságom apró gyöngyként nyújtottam feléd, se te könnyedén roppantottad össze erős ujjaiddal. Miért tetted ezt velem? Miért öleltél, csókoltál, szerettél olyan őrült odaadással, ha mégis eldobsz magadtól? Szerettél te egyáltalán? Vagy az is csupán egy jelenet volt az előre kitervelt kis színjátékodból? Lassan, percről percre jobban csavartál az ujjaid köré. míg végül meghajtottam fejem előtted. Büszkeségem félredobva hagytam, hogy magad alá gyűrj, hogy használd a testem, a lelkem, a szívem… Tényleg csak kihasználni akartál? Csak ennyire voltam jó neked? Hogy állatias vágyaidat csillapítsd?

Rájöhettem volna… Annyira nyilvánvaló volt, amikor kielégületlenül magamra hagytál, amikor elfordultál csókjaimtól, amikor megfeszültél egy ártatlan öleléstől. Amikor a többiek előtt rám sem néztél, úgy kerültél mintha leprás lennék. Ha tekintetünk összeakadt mindig üresség bámult vissza rám, pedig tudtam, hogy sajátomban ezer szikraláng pattog, mind azt üzenve, mennyire akarlak, mennyire kellesz, mennyire szeretlek…

Biztonságot kerestem benned, stabil támaszt, hogy túl tudjam élni. Két kézzel kapaszkodtam beléd, hogy magaddal a felszínre ránts a sötétség mélybe taszító hullámai alól. Mégis, mosollyal az arcodon lefejtetted bőröd maró ujjaim, mint egy piócát ráztál le magadról. Értetlenül tekintettem rád, nem tudtam mit rontottam el, te pedig nem voltál hajlandó elárulni. Talán nem nyújtottam eleget? Mindenem odaadtam, de még ez is kevés volt? Ennyire nem jelentettem neked semmit? Ennyire nem számított, hogy mit érzek?

Amikor először megütöttél azt hittem, csak álmodom. Nem tudom min veszekedtünk, de ideges voltál. Nem miattam, a munka miatt, mégis rajtam töltötted ki minden haragod. Mond Jjong, jó érzés volt? Jó érzés volt látni, ahogy fejem oldalra biccen, ahogy ujjaid, tenyered nyoma vörösen égve kirajzolódnak arcomon? Erős pofon volt, még nyakcsigolyám is belereccsent, annyi szerencsém volt, hogy nem az öklöddel adtad. Soha, senki nem ütött még meg azelőtt. Se a szüleim, fegyelmezés céljából, se más… Bár arcom tüzelve csípett, mégsem az fájt legjobban, hogy megtetted. Sokkal jobban mart szívembe, hogy még bocsánatot se kértél. Semmiféle megbánást nem mutatva ragadtad meg felsőm, durván rántottál közel magadhoz, hogy fulladásig csókolj.

Nemcsak boldogságom, testem is törékeny volt. Ezt pedig te ki is használtad. Szex közben… Még mindig fáj így hívni. Szex… Amikor először vetted a bátorságot, hogy hozzám érj hatalmasat szeretkeztünk, s rá napokkal, hetekkel is… Aztán a szenvedély elcsitult, mintha poroltóval oltották volna ki a benned tomboló tüzet. Az előjáték ideje egyre csökkent, arra ment ki az egész, hogy minél hamarabb megdugj. Fáj ezt így utólag bevallani, de már akkor tudtam. Az istenért, volt, hogy meg sem csókoltál! Lefeküdtél velem, szexeltünk, a hátamra vágtál és jól megdugtál, keményen, úgy, hogy fájjon. Az első ilyen alkalom után említetted meg, hogy felizgat, ahogy szenvedek… Aztán kezdtél ütni. Szex közben, a legváratlanabb pillanatokban. Mindig csak annyi erőt raktál bele, hogy csattanjon, fájjon, de nyoma pár óránál tovább ne maradjon. Ujjaid helye arcomon felszívódtak, de állkapcsom ugyan úgy sajgott, sokszor könnyeimmel kellett küszködnöm, hogy szokásos mosolyom fenntartsam. De még ebbe is belementem. Minden vonakodás, tiltakozás nélkül. És tudod miért, te idióta? Mert kibaszottul szerettelek. Jobb volt veled bárhogy, mint nélküled.

Szerettelek? Igen. Múlt időben. Így helyes. Már nem. Többé már nem. Mit érzek most? Megvetést? Talán… Gyűlöletet? Valószínűleg. Undort? Biztosan. El kell fordítanom fejem minden alkalommal, ahogy Taemin derekára kulcsolod ujjaid, hogy birtoklóan közel húzd magadhoz. Pont úgy, mint ahogy velem tetted eleinte. Tudom jól, hogy ugyan azokat az apró, kegyes hazugságokat susogod a fülébe, amikor éjjelenként a matracba döngölöd. Pont, mint engem. A többieket talán még meg tudod téveszteni, de engem nem. Már nem. Átlátok rajtad, és a kisded játékaidon. Elmondhatnám Minnienek, néha kényszert érzek rá, hogy elrántsam tőled, megvédjem a sugárzó mosolyát. Mert egy vadállat vagy, Jjong. Egy érzelmek nélküli állat, aki ha megunta az addigi prédáját, könnyedén félredobja és keres egy újat. Mégis, mosollyal az arcomon nézem, ahogy enyelegtek… Akarom, hogy ő is szenvedjen, hogy később talán osztozhassunk a keserűségben… Önző vagyok? Igen. Tudom jól. Mégsem érzek megbánást. Nem érzek semmit. Gratulálok Jjong, ezt akartad, nem? Birtokolni, játszani velem majd elhajítani, mint egy elnyűtt rongybabát. Megtörtént, igen. És én mindezt hagytam. Ujjaim ökölbe szorulnak, körmeim tenyerem puha bőrébe vájnak.

A fürdőszobai tükörbe nézek, szinte látom nyakam körül az ujjaid, ahogy gégémre nyomást gyakorolsz. Ez nem csak képzelgés, Jjong. Jó, hogy te nem emlékszel, a sárga földig ittad magad. Aztán szeretkezni akartál velem. Én bolond, naiv lélek. Annyira boldog voltam, hogy újra kívánsz, akarsz úgy, mint régen, nem láttam át rajtad. Akkor még nem. Aztán hetekig hordtam különböző sálakat, a nyár kellős közepén. Rémálmaimban még ma is kísért a kép, ahogy felettem térdelsz azzal az elborult tekintettel, ujjaid szorosan vékony nyakam köré kulcsolva. Zokogva könyörögtem neked, minden korty levegőért küzdenem kellett. De te addig szorítottad a nyakam, amíg el nem ájultam. Majdnem megöltél Jjong. Fel tudod ezt fogni? És én hagytam. És újra megengedtem volna, ha úgy szereted a testem, mint akkor, előtte…

Próbáltam visszaadni a kölcsönt Jjong. Térdeltem már fölötted ez éjszaka közepén, amíg te nyugodtan aludtál, kezeimet csak pár centi választotta el nyakad bronzos bőrétől. Kedvem lett volna köré kulcsolni őket, és addig szorítani, amíg nemcsak eszméleted, de életed is elveszted… De nem bírtam megtenni… Annyira gyönyörű voltál, és én még mindig szerettelek. Hiszen nem bántjuk, akit szeretünk, nem…? Álltam már az ágyad melletti létrán, téged figyelve, kezemben a legnagyobb konyhakésünk szorongatva. Tényleg meg akartam tenni. Szíved fölé emeltem a pengét, de nem mertem, nem bírtam lesújtani. Még akkor is szerettelek… Micsoda hülyeség. Szeretni azt, aki testileg, lelkileg megalázott, a szívedet a földbe tiporta.

Igen, pont ez a kés volt az… Szórakozottan emelem fel az éles pengét a porcelán mosdókagyló széléről. Olyan szép, és éles. Egy suhintás, és mindennek vége. Kár, hogy nem vagy itt Jjong, hogy lásd. Biztos tetszene, hisz szereted, ha nekem fáj, nem? Ezért csinálod mindezt, nem? Hogy engem bánts, hogy én szenvedjek. De el kell rontanom az örömöd. Mire hazaértek a fiúkkal, én már nem leszek itt. Nem csak itt, már sehol sem leszek. Mosollyal ajkaimon lépek a kádhoz, leülök mellé, hátam a falnak vetve. Fekete felsőm ujját könyökömig feltűröm, így lógatom be karom a kádba. A többiek nem szeretnek takarítani, őket nem akarom büntetni… Bágyadtan figyelem alkarom fehér bőrét, halványan kirajzolódnak az alatta futó erek. Úgy tűnik, a korábban bevett maroknyi fájdalomcsillapító kezd hatni. Mindig is szép halált akartam. Olyat, ami gyors, és fájdalommentes. Olyat, ami miatt a többiek megsiratnak majd. De igazából… Most csak egy ember könnyeire vágyom. Látod Jjong, nem is olyan nehéz ez… Pedig te mondtad mindig, hogy puhány vagyok. Ahogy lassan, neved kezdőbetűjét karcolom húsomba, egészen kellemes bizsergés fog el. A hátamon fel-le futkos a hideg, kiver a víz… Már nem kellesz Jjong, már nem! Egy határozott, mélyebb vonallal húzom át a J betűt, vérem arcomra fröccsen, ahogy átvágom az ereket. A kés kiesik ujjaim szoros fogásából, fejem a kád peremének koccan. Annyira fáj… Miért hazudok? Mért hazudok magamnak is? Szeretlek, Jjong. Még mindig szeretlek… Zokogva húzom összébb magam. Miért? Miért árultál el? Miért nem volt elég az, amit nyújtani tudtam? Én… Nem akarok még meghalni… Könnyeim fátyolán keresztül pillantok a karomra, majd a kádba… Túl sok a vér… Jjong… Segíts. Gyere és ments meg… Kérlek… Könyörgöm… Gyere és ránts fel a mélyből, a hullámok alól a magasba, hogy szárnyalhassak még egyszer úgy, mint régen… Annyira fáradt vagyok. Aludni akarok. Aludni, örökké.

Támogatás - Junsu (E/1) x Junho (Junbros~)

Mindig egy családként állunk egymás mellett, ha valamelyikünk megbotlik, öt pár kéz nyúl, hogy elkapja, vagy ha már túl késő, felsegítse a földről. Csak egymásra számíthatunk, egymásba kapaszkodhatunk, ha szükségünk van rá. Van akibe kevésbe, van akibe jobban, de a hátat fordítás gondolata egyikünk fejébe sem fordul meg, soha. Gyengéd mosollyal simítok pár göndör tincset Junho füle mögé, de azok makacsul vissza-visszahullnak eredeti helyükre. Nem hittem, hogy képes leszek apám halála után újra teljes szívből mosolyogni. Az azt követő napokon két kézzel nyúltam mindenki felé, s ők több mint készségesen vontak magukhoz, hogy a sötétségből a fény felé húzzanak. Akkor még nem is sejtettem, hogy egyiküket egészen másként akarom a karjaimban tartani. Ujjaim érintésére Junho ajkai is felfelé görbülnek, de egyenletes szuszogása elárulja, hogy még mindig alszik. Így, csupán az ablakon beeső holdfényben még inkább angyalinak tűnnek vonásai. Tisztán emlékszem arra a napra, mikor rájöttem mennyire közel áll szívemhez.

Habár rengeteget aludtam, a folyamatos sírástól kimerült testtel ébredtem. A sötétítők el voltak húzva, így láttam, hogy még bőven éjszaka volt. A csillagok apró, sárga gyémántokként ragyogtak a felhőtlen égen, mint mindig, de most mintha fájdalmasan csillognának a távolban. Nehezemre esett nyitva tartani vörös, duzzadt szemeim, de nem akartam aludni többet, nem volt értelme. Már napok óta csak itt fetrengtem, álom és ébrenlét között lebegve. Gyomrom alig hallhatóan kordult meg, nem is tudom mikor ettem utoljára. Egy reszketeg sóhajt kiengedve, minden maradék erőm összeszedve toltam fel magam ülő helyzetbe, karjaim remegtek testem súlya alatt. A matrac elégedetlenül megnyikordult alattam, pihegve próbáltam rávenni magam, hogy felálljak és elcsoszogjak a konyháig. Tompa morgásra, mocorgásra kaptam oldalra fejem, szívem rögtön kihagyott egy dobbanást a látványra. Az ágyam mellett Wooyoung térdelt, karjait összefonva támaszkodott a matracon, fejét rajtuk nyugtatva aludt. Szemei hasonló állapotban voltak, mint az enyémek, arcán tisztán láttam a friss könnyek nyomait. Újabb morranás, pár apró szipogás után újabb cseppek gurultak végig falfehér bőrén. Még álmában is sírt. Miattam… Értem… Remegő kézzel nyúltam felé, gyengéden törölgettem meg arcát, de mindhiába, újból és újból nedvesség borította el. Az ajtó halkan nyílt résnyire, először csak belestek rajta, majd egy magas alak lépett a szobába. A kintről jövő erős fény pár másodpercre megvakított, de még így is ki tudtam venni Nichkhun közeledő alakját.

- Junsu, tényleg enned kell valamit. – hangja már-már kérlelő volt. Feloltotta az ágyam melletti kislámpát, az arcom elé kellett emelnem tenyerem, hogy tompítsam a hirtelen fényt. Így is hunyorognom kellett, de legalább így megfigyelhettem a thai vonásait is. Nem hiába hívják a rajongók thai hercegnek, vonásai tökéletesek, csak a szeme alatt húzódó vastag karikák rontották el a képet, na meg a kócos, szana-szét álló haj. Látszott rajta, hogy nehéz éjszakák állnak mögötte is. Ekkor vette észre Wooyoungot, nem tudott ellene mit tenni, ajkaira ábrándos, szerelmes mosoly kúszott.
- Elviszem Udongot az ágyába, aztán hozok valamit enni. – némán bólintottam, végig figyelemmel kísértem, ahogy karjaiba emelte Wooyoung vékony testét, mire az alvó mocorogni kezdett. Khun gyengéd, halk szavakat susogott fülébe, majd csókot nyomott homlokára, mire a kisebb azonnal megnyugodott, talán a könnyei is elapadtak. Egészen addig bámultam Khun hátát, amíg az ajtó be nem csukódott mögöttük. Remegő kezeim nem tartottak meg tovább, visszahanyatlottam a párnák közé. Jobb volt így, a szoba már nem forgott… Annyira… Csak pár pillanatra hunytam le a szemem, hogy szédülésem múljon, legalábbis én azt hittem…

- Hyung, hyung… - Junho hangja halkan simogatta füleim. Ezer közül is felismerném.

- Mi az…? – álmomból ébredve még kissé rekedt voltam, hunyorogva próbáltam kivenni alakját az éjjeli lámpa fényében.

- Hoztam enni… - most már az ölében fekvő tálcát is észrevettem.

- Khun…?

- Wooyoung hyunggal van. – még fekve bólintottam, nem volt szükség ennél több magyarázatra. Megpróbáltam felülni, de izmaim cserbenhagytak. Sóhajtva fúrtam arcom párnám puha anyagába.

- Várj hyung, segítek. – hallottam a csörgést, ebből tudtam, hogy a tálcát lerakta az éjjeli szekrényre. Párnákat pakolt a fal mellé, magához ölelve húzott ülő helyzetbe. Hálásan mosolyogtam rá. Szó nélkül vette térdeire a tálcát. A pálcikákra fogva vett fel egy falatot, számhoz közel tartotta. – Mondd, hogy á! – bár mosolygott rám, tudtam, hogy ő is hasonló állapotban van, mint a többiek, ha nem rosszabban. Mindig is Junho volt a legempatikusabb közülünk, bár jól titkolta, de a legapróbb dolog is képes volt megtörni jókedvét.

- Junho-yah… - keze megállt félúton a szám és a tál között. – Köszönöm. Mindanyiótoknak.

- Ugyan hyung, ez csak természetes. Egy nagy család vagyunk…

Mosolyom csak szélesedett a család gondolatára. Nem csak bandatársaim gondolták így, hanem az egész JYP Nation. A temetés előtti napon mind a nappaliban aludtunk, a 2am-es srácok, a Miss A-s, Wonder Girls-ös lányok… Még Jinyoung hyungnim is beugrott pár órára… Közelebb csúszok Junhohoz, lehunyt szemeire hintek csókot, mielőtt újra elmerülnék emlékeimben.

Egymás mellett feküdtünk az ágyon. Miután megetetett nem hagytam elmenni. Nem akartam egyedül lenni, már nem. Ahogy ilyen közelről bámultam arcába, már feltűnt, hogy nem azért láttam szemeit félhold alakúnak, mert ezzel is nyugtatni, vigasztalni akart, csupán annyira fáradt volt, hogy nem bírta őket jobban nyitva tartani. Remegő kezem vállára, majd arcára simítottam, gyengéden cirógattam bőrét ujjaimmal. Szusszanva hunyta le szemeit. Annyira gyönyörű… Ilyen pillanatokban nem értem, hogy miért nem veszik őt többen észre. Stabil hang, jó mozgás, és ez a test… Szemeim végigszaladtak alakján, szinte simogattam pillantásommal.

- Junho… - megrebbentek pillái, résnyire nyitotta szemeit.

- Hyung, valami baj van? – közelebb csúszott, homlokát enyémnek döntötte.

- Nincs semmi… Csak annyira csodálatos vagy… - ujjaim hajába túrtak, félig már göndör tincseit rendezgettem.

- Ugyan már… - édesen elpirulva nézett félre, hiába jött zavarba, ajkai szögletében igazi mosoly bujkált.

- Junho…

- Hmmm… ? – újra rám emelte tekintetét.

- Ne utálj nagyon, kérlek…

- Mégis miuhmm… - puhán nyomtam össze ajkaink, csak egy pillanatig tartott az egész, de mégis mintha a mennyekig repültem volna.

- H…hyung? – nagy, kerek szemekkel bámult rám, kuncognom kellett a szokatlan arckifejezés láttán.

- Junho… Nagyon utálsz? – hüvelykujjam futtattam végig telt alsóajkán. Így, hogy már megkóstoltam egyszerűen rá akartam vetni magam, addig habzsolni, amíg levegőért nem kezd kapkodni… Összeszorította szemeit, hosszú szempillái árnyékot vetettek vörös arcára. – Legszívesebben kifulladásig csókolnálak…

- Rendben… - hangja nem volt több csupán suttogás, arca szinte lángolt tenyerem alatt. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, közelebb hajoltam, de ő is mozdult, nyelvünk félúton találkozott mielőtt összesimulva elmerültünk volna egymás szájában.
Junho szájára hintek apró puszit, morogva fészkelődik közelebb hozzám, homlokát mellkasomnak támasztja. Nyammogva mond is valamit álmában, de nem értek belőle sokat. Annyira édes… Tenyerem végigfuttatom gerince mentén, derekán, végül kerek fenekén állapodok meg. Gyengéden markolok puha húsába, halkan felnyög, de még mindig alszik… A kis édes…

- Junho… Csak azért mert sajnálsz, nem kell ezt csinálnod. – megrázta fejét, tincsei repkedtek arca körül.

- Su… Egyáltalán nem azért csinálom. – rám mosolygott mielőtt lehajolt volna, hogy csókokkal hintse tele mellkasomat. Szerettem volna én kényeztetni, elmerítni őt az élvezetek tengerében, de jelenleg azon is meglepődtem, hogy képes voltam megkívánni. Még mindig annyira gyenge vagyok… Bennem rekedt a levegő egy pillanatra, majd elégedett sóhajjal döntöttem hátra fejem mikor ajkai közé fogadott. Bár váratlanul ért, szája kellemesen forrón ölelt körül, gyengéden szívta, nyelvével rajzolta körül férfiasságom. Tudtam, hogy nem az a célja, hogy elmenjek, csupán örömet akart okozni. Hümmögve csúsztattam egyik kezem hajába, tincseit csavargattam ujjaim körül. Félig lehunyt pilláim alól figyeltem minden mozdulatát, ki-kiszökött egy hangosabb nyögés, ahogy torkához ért merevedésem csúcsa. Megnyaltam cserepesre száradt ajkaim, szabad kezemmel végigsimítottam hátán, hogy tökéletesen kerek fenekébe markolhassak. Felnyögött és én majdnem elmentem csak ennyitől. Kuncogva engedte ki merevségem szájából, a vibráció, amit okozott az őrület szélére sodort. Némán figyeltem, ahogy felvette mellőlem a síkosítót, saját ujjait kente be vele. Soha nem láttam még ennél erotikusabbat. Az ölemben ült, férfiasságunk izgatón simult össze, miközben fejét hátravetve járatta három ujját saját magában…

- Várj! – csípőjére fogva állítottam meg, pedig már teljesen elhelyezkedett.

- Mi az? – nagyot kellett nyeltem, ahogy felnéztem rá. Így, hogy ő térdelt magasabb volt, mint én ültömben…

- Biztos, hogy akarod? – sóhajtva hunyta le szemeit egy pillanatra, ajkai sarkában mosoly játszott.

- Azt hittem, hogy ezen a részen már rég túl vagyunk. – egész közel hajolt ajkaimhoz, éreztem leheletét bőrömön lecsapódni. – Soha nem akartam még senkit ennyire. Ha nem hiszel nekem, nézz csak le. – tekintetem végigvezettem gyönyörűen kidolgozott felsőtestén, majd lentebb… Újból nagyot nyelve kaptam vissza tekintetem arcára, ő csak kuncogva rázta meg a fejét.

- Mi olyan vicces…?

- Semmi. – ismét megrázta fejét. – Csak próbálj meg nem rögtön elsülni.

- Ugyan már, nemuhh… - nyögve haraptam be alsóajkam, ahogy lassan magába vezetett. A szűk forróság szinte elviselhetetlenül ölelt körül. Bármennyire is úgy látszott, hogy ért hozzá, régen lehetett bárkivel is. Csak egy aprót mozdított csípőjén, egy félkört írt le, olyan táncosan, de nekem ez is elég volt, hogy ne tudjak eleget tenni kérésének. Lihegve temettem fejem nyakába, ő csak hátam simogatta, még mindig kuncogva.

Kicsit erősebben markolok fenekébe az emlék hatására, érzem, hogy férfiasságom megrándul boxeremben.

- Hé Su… - rekedt hangon morog, mint mindig ébredés után.

- Igen, édes?

- Ne fogdosd a seggem, aludni próbálok. – ezúttal rajtam van a sor, hogy kuncogjak, játékosan csapok hátsójára.

Internet War - Taemin (E\1) x Jonghyun

Pihegve hanyatlok le a kanapéra, arcom szerelmes pírban ég. Jonghyun elégedett vadászvigyorával mászik fölém.

- Bírsz még egy kört, Minnie? - arcát enyémhez simítja, orrával túr izzadt tincseim közé. Kuncogva karolom át széles hátát, ujjaimmal tovább maszatolom a tintával vegyült izzadtságot.

- Nem is tudom... - huncutul beharapom alsóajkam sarkát. - Lehet, hogy a többiek be szeretnének jönni...

- Minnie... Ne kéresd magad... Így is örülhetsz, hogy a színpadon vissza tudtam fogni magam. - fülembe morog, arcom újult erővel gyúl lángra, felrémlik előttem a kép. Az rendben, hogy már nem vagyok kisfiú, de erre azért nem voltam felkészülve.

Bizonyos időközönként bólintottam Jinkinek, mintha hallanám is, amit mond. De a mögötte elterülő látvány lekötötte minden figyelmem. A stábos noonák Jonghyun hátát írták tele. Számban összefutott a nyál finom, bronzos bőre látványára. Ahogy az egyik lány tenyerét kedvesem hátára fektette gyomrom alját keserű, maró érzés vette uralma alá. Tudtam jól mi ez, a féltékenység karmai martak belülről. Pedig nem volt rá okom. Jonghyunnak csak én létezek. Tekintete hamar rabul ejtette pillantásom, a tükörből nézett vissza rám. Megremegtem, szívem erősen verte bordáim kerítését. Ettől a túlfűtött tekintettől eszembe jutott, hogy miért is volt mérges rám leaderünk. Tenyerem csípőmre simult, még mindig éreztem Jonghyunt magamban. A lépcsőházban esett nekem, én pedig nem bírtam neki ellenállni. Majdnem elkéstünk… Vöröslő arccal néztem félre, Jinki persze rögtön leszidott, hogy miért nem figyelek rá, de nem tehettem róla. Nem bírtam úgy a szemébe nézni, hogy fejemben csak Jonghyun érintései, csókjai jártak… Aztán elkezdődött a koncert, minden rendben ment, amíg el nem jött Jonghyun szólója…

Maga a tény, hogy félmeztelenül állt odakint megbolondította érzékeim, hideg futkosott fel-le hátamon, és amikor megláttam… Szám pillanatok alatt vált sivataggá, nehézzé vált a nyelés. Küzdenem kellett minden hangért, amit kipréseltem torkomból. Amikor közeledni kezdett felém, tudtam, hogy a szám vége felé járunk, a bilincset akarta csuklómra csattintani, azt a bilincset, amivel tegnap láncolt az ágyhoz amíg… Közvetlen előttem állt, kezét megemelte, mintha ruhámba akarna kapaszkodni. Lehunytam szemeim pár pillanatra, hogy lenyugtassam dübörgő vérem. Újra éreztem, mintha ujjai hajamba téptek volna, mint mindig csókolózás előtt. Még leheletét is éreztem ajkaimra csapódni. Csípőm előre lendítve nyitottam résnyire szemeim, de bennem rekedt a levegő. Jonghyun arca pár centire volt enyémtől, mintha tényleg csókra hajolt volna közel. Szuszogva beharaptam saját alsóajkam, még mielőtt összezártam volna az minket elválasztó kínzó távolságot. Elengedett, de nyaka után kaptam. Akartam. Átkarolni, megcsókolni, hagyni, hogy újból birtokba vegye a testem… Homlokát enyémnek nyomta, egészen közelről nézett szemembe, tekintetében színtiszta vágy égett. Nehezen szakadtam el tőle, a közönség előtt nem tehetünk semmit, bármennyire is szeretném… Végül a bilincs csuklómra csattant, a platform elindult alattunk lefelé. Alig tűntünk el a nyilvánosság szeme elől, Jonghyun a falnak nyomott, hevesen kezdte tépni ajkaim. Szuszogva próbáltam tartani a tempót, kezeim kapaszkodót kerestek izzadtságtól, testolajtól sikamlós testén. Nyálunk lassan kifolyt szám szegletén, még levegőhöz jutni se nagyon hagyott, nemhogy nyelni.

- Khm… - Jinki diszkréten köszörülte meg a torkát – Legalább az öltözőig jussatok el… - Jonghyun egyből elszakadt tőlem, az említett helyiség felé kezdett húzni. Remegő lábaimon ingatagul követtem, ha nem lett volna csuklónk összebilincselve biztos összeestem volna… Az öltözőbe érve rögtön az ajtónak nyomott, már csak arra eszméltem fel, hogy utolsó ruhadarabomból is kihámozott. Kezei bejárták mellkasom, lapockáim csókolva dörzsölte keményre mellbimbóim.

- Sajnálom Minnie, nincs türelmem játszadozni… - fülemet rágcsálta meg, én csak beharapott alsó ajakkal bólintottam. Felszisszentem, ahogy valami hideg csorgott végig hátamon, vállam felett pillantottam hátra, a korábban magán használt testolajt csurgatta hátamra. Gerincem mentén végigfutva folyt be fenekem két partja közé. Vöröslő arcom a falapnak nyomtam, mikor ellenőrzésként belém tolta két ujját, ezzel belül síkossá téve.

- Hmm… Még mindig laza vagy korábbról. Csodálatos vagy, Minnie… - azon a rekedtes hangon suttogott fülembe, amitől a vérem megbolondul, minden szőrszál feláll testemen. Mondani akartam neki valamit, de nem jöttek ki hangok a torkomon. Hallottam, ahogy kicsatolta övét, lehúzta a sliccét. Nagyot nyelve toltam kissé hátrébb hátsóm, merevedése csúcsa bejáratomhoz ért.

- Lazíts, Minnie… - egy mozdulattal hatolt belém, izmaim csak egy pillanatra feszültek meg mielőtt újra elernyedtek volna. Jonghyun megragadta csípőm, átmenet nélkül kezdte erősen belém vágni magát minden lökéssel. Minden alkalommal felnyüsszentem ahogy öle fenekemhez csapódott, testünk összekapcsolódásából kiindulva apró élvezetszikrák futottak végig gerincem mentén.

- Jong…- tehetetlenül ejtettem hátra vállára fejem, teljesen övé voltam, nem tudtam tenni ellene.

- Szeretlek Minnie, kibaszottul szeretlek… - nyakamat nyalogatta, harapdálta, de óvatos volt, mint mindig, egyetlen látható nyomot sem hagyott maga után. Síkos kezei hasamra csúsztak, még egyszer végigjárta mellkasom, érintései nyomán mintha tűzijátékok robbantak volna testemben. Megrázkódtam az élvezettől mikor először eltalálta azt a bizonyos pontot bennem, ott mélyen. Ajkam teljesen feldagadt fogsorom fogságában, kelletlenül nyöszörögtem Jonghyun karjai között. Alhasamra csúsztak tenyerei, csípőcsontom vonalán futottak végig ujjai mielőtt kínzón feszülő merevségem köré fonta őket. Először lassú mozdulatokkal űzött a csúcs felé, de hamar elvesztette fejét, csuklója felvette csípője mozgását. Vállának dörgöltem fejem, csillagok táncoltak szemeim előtt. Szaporán vettem a levegőt, mellkasom minden légvételnél az ajtónak préselődött ezzel nehezebbé téve a folyamatot. Mozdulatai szaggatottá váltak, a mellettünk függő tükörbe tekintve végre láthattam az arcát. Szemeit összeszorította, szája sarka felfelé görbült, tudtam, hogy mindjárt…

- Már alig van a szünetből, Jonghyun… - nyakamat halmozta el édes, égető csókokkal.

- Gyors leszek, ígérem… - újból merev férfiasságának hegyét dörgöli bejáratomhoz, csúcsát be-becsúsztatva.

- Rendben… - sóhajtva hagyom, hogy lábam vállára húzza, felnyüsszenek ahogy újból teljesen kitölt. Az első menet után mindig sokkal érzékenyebb vagyok odalent. Megcirógatja combom, puszit ad vádlimra mielőtt újból őrületes tempóba kezdene. Nyögve feszítem ívbe hátam, körmeim apró félhold alakú mélyedést vájnak vállaiba. Erősen szuszogva próbálom visszafogni magam, pedig szeretem kiengedni a hangom, de így, hogy még az ajtót se tudtuk kulcsra zárni…

- Ne fogd vissza magad, úgyis mindenki tudja, mit csinálunk. Hadd halljam a hangod… - fejem makacsul megrázva nyomom arcom jobban a kanapé bőrhuzatának, megkínzott ajkamból lassan vér serken, ahogy ismételten ráharapok.